Súgó
Ifj. SZABÓ G. ISTVÁN:
Ifjúságom tavasza
Dús kebled szorításában,
Ajkaid finom redőiben iszom
A szerelem zamatos illatát,
Rögvest szalad mellettem pirkadat,
Ihol bolondos ifjúságom
Keresi kék és üde tavaszát.
Torkom szorítja fájdalom, s látlak,
Küszködsz, rohansz előre,
Milyen kevés az Idő!
Fedetlen tested borítják
Hűs magvaim,
Életem egykor:
Gyertyalángokkal bélelt lepedő.
Fáradt szemeid feketén csillogva lesik
A kéjmámoros holnapot,
Még egy perc, és Istenem!
Törött porcelánok közt kutatok.
Nyögve nyelem le tested
Éjkéken csillámló cseppjeit,
Üres tégelyekből elpárologtattad
Törékeny szerelemünk nedveit.
Tudom, azt mondták neked
És persze nekem,
A szerelem sokszor kérlel,
Csak most látom ősök
Vasveretes igazát:
Így dől össze lassan építményünk.
Félek.
Tovaszálló rózsának illata keveri
Ódon vaslámpa szürkére festett
Fényét,
Vakít a múlt, múlik vakságom,
Tisztább szemmel nézem
Kedves és maszatos képét.
A vakolat lepereg, a ház elporlad.
A romok közt szemtelen süvöltés
Időtlenséget remél,
Remegő kézzel vetem
Papírra szívem minden darabját,
Mígnem azt mondod: elég!
Nárcisz bújik meg csalánbokor tövében,
Fáj az órák halk kattogása,
Ilyenek vagyunk és leszünk,
Por veletek!
Múló perceinket csurgó,
Vékony, fényes és törékeny viasz
Hamisan zongorázza.
Féltelek…
Ifj. SZABÓ G. ISTVÁN:
öregkor
csendes szobában
fáradt könyvek
omladozó falai
közt meghalni
nem nézni szét
e térben
csak mindent itt hagyni
ideje volna már ím
szavakkal megbékülni
parókát tűzbe dobva
fiatalon megvénülni
lomha álmok kutatnak
vágtatnak elmémben messze
apró fákkal zsákjában
őszapó sántikál erre
gúnyába bújt a remény
s szél süvít erdő rejtekén
rőzsehalom fázik félve
kérdem most: kellek én
magyarázom én akkor is
miért s hová pelyhez
és kacsint reám életem
hű leszek e helyhez
bensőmben ott ragadt
tavaszi kékség zúgása
megszakítja bő szavam
rozsdabarna hullása
meglepem hát magam
tűzzel kézben rám nyitok
nap kel fel szívemben
s szép sorban kihunynak bennem
mind
a csillagok
szgistvan@t-online.hu
Oldal 1 / 1
És két vers:
Topik megosztása:
Oldal 1 / 1