Startlap fórum:: Jaj, ezt meg elfelejtettem: - Startlap fórum:

Színházban




Milyen az, amikor neonlámpák karjaiban ébredsz,
sikoltva fut messze árnyad; az óra bebújik
a sarokba,
és rettegett szófolyam csordul ki lelked szürkére festett,
lángok nyalta tűzbe való deszkái mögül;
Leseget?

És van Isten!
Milyen az, mikor egy hamuba áztatott lélek ér el Hozzád,
kezében a nagy doboz, s nem ékszeres, hisz' tartalma nem más,
mint velőt rázóan sikoltó élet
maradéka: SEMMI!
A sarokban pihen egy patkány.

Jézusom!

Milyen az, mikor apád szava pusztán dicsekvő metafora
kétkedő farizeusok irigy pillantásaira válaszul;
bevégeztetett hát, s nem tettél semmit, hagytad omlani a falat,
mely már akkor rohadt volt, mikor ráverted
a malterodat.

Vagy!
Kereszted netán csillogó dísz olajfák tövében,
vagy durcás prüszkölés hitetleneknek,
nem, nem, tudom, te voltál ott, én nem,
csak hinnék, mint millióan szavaidban, de csak
egyre-másra varázslók jönnek eltiporni művedet,
s fázol e betűk árnyékában.
De nem jelensz.

Hé ,Te!
Milyen az, mikor körbenézel széles e tájon,
sár és moslék és tévékonyha
bódító illata kúszik be üres otthonok
zeg és zugaiba, áll már itt a bál, s röhejes; ma a mondás:
pénzt vagy életet!
Vedd el te kurva!

Milyen az, mikor ülsz a címeres szoba lágyan csüngő alkonyában,
elértél hát ide is, de mégsem érted, pedig egyszerűek a törvények,
élet vagy halál, mint kint az utcán,
csak ott segít dönteni a hideg vas,
ejakulál, s akkor nincs választás,
legfeljebb csalás, de nem érdekel,
vért akarsz látni, hát dacolsz,
s robban is el tátongó életed. Ég veled!
...ott csordogál le véred ásító csatornanyílás toporgó réseibe.

Rosszul vagy.






Milyen az, mikor izzadságban heversz nyögdécselő
ágyad ölében, szomszédod a vizeletszagú lepedő;
talán óvszer nélkül, de veled, vagy kivel?
Jaj, szenvedő lélek!

Milyen az, mikor sarki kocsma előtt vajúdik az Anya,
rum és sör és vodka locsog feleslegesen,
s nyögvenyelősen prüszköl a méh:
még két felest lehet?
Lehet...

Milyen az, amikor parányi ujj markolássza szemed,
hadd folyjon el a védtelen kocsonya, világot látni,
tapasztalni, tanulni belőled s istenekből, de
nem marad semmi más,
csak az üresen tekintő szemgolyó,
persze felvennéd, de folyton elgurul;
üvöltve ébredsz kötszerért…

…vörös napnyugta alatt bújik meg a tél vacogó fogaival.
Megjött hát Lucifer...

Ó, milyen az, amikor halott erdő berkeiben félve lépkednek öregek és vakok,
kezeikben a remegés ijedten búvik meg,
kislányok tekintete ordít messzire, félnek, reszketnek,
ne bántsátok őket rohadékok!
Ez a paradicsom!

Élvezz már el te szemét! !

Igen... milyen az, mikor kitömött rongydarab néz fel Rád,
várja a megváltást, de te leokádod, a meleg
lé kacskaringósan csordogál le buja dombjain, megakadnak szőrcsomókon,
s nyílnak az éhes vájatok;
büdös lehelettel forrong a mondat:
Nem kellesz, már nem!
S hátadon már ott a kereszt.

Ó, milyen az, amikor a tizedik nap elér téged, és nem érdekel a lét és nemlét,
nem érzel semmit, és újra indul a tánc,
beléd hatolnak, üvöltesz, sikolyod bukdácsolva bolyong dűnéknek csapódva;
Úgysem segít senki!
Mind, ahol emberek laknak: személytelenek.

És hiába várod Istent és a Gyönyört és a Halált,
és minden körbe jár, szédülsz is, és félsz, és félted
üres életed, egykoron eldobtad volna szívesen,
de most remegsz, izzadsz, hangszálaid pattanásig feszülnek,
így igyekszel hát;
pedig sejted örököse ott áll a falon túl,
és vár téged és fázik és éhes és szomjas és koldus és megdöglik érted,
ha akarod,
csak ints neki, egy mozdulat, ő majd megteszi helyetted,
te gyáva féreg, sikerekre képtelen csökevény,
nem szerepelsz millióknak, vagyonod a kopott tudásod,
mint valami szakadt posztó,
melletted egy olló, rozsdás a vége,
meg egy penge,
a tükörben ott néz rád undorító tested;
nem vállalod a felelősséget, mit Isten rád hagyott,
Szeretetre vágysz?
Hová gondolsz koldus barom!

És fent a csillagok egymásra kacsintgatnak.

Milyen az, mikor már nem élhetünk, csak a puszta rothadás
adatik meg jogként, dagadt bírák közösülnek a pódiumon,
írnokok vesszőzik péhá-puha seggüket;
jog és bűn keveredik a lefolyóban össze a
valósággal,
szereplőkkel, mosolyokkal, talmi ígéretekkel…

De már látok egy szigetet, RÉMÁLOM!
hordozza apró rügyeit, mint valami fa, gyöngysorokból készített
házikók úsznak felszínén, repkednek felette ezer halak,
s partra dobva vergődnek a madarak, ó, ez tényleg álom!
már látom is a friss szellőt hozó vonulatot, atomfelhő lengedez távol;
igyunk olajat,
és könyörgöm!

Hass, alkoss, gyarapíts már végre egy valamire való nemzetet,
mert így mind elrohadunk,
hiszen nincs vezér, szellem, irány, segítség...
Testünkön sem burjánzik a szeretet,
csak a bankók és aranyak híznak mindentől távol,
röhögve és pökhendin, hatalmas házak eldugott
pincéiben...



Végül!
Milyen az, amikor rád tör a magány, mint valami báb,
Érzed:
merő színház az egész, és már fáradsz,
de kérdezem, hogyha elérsz mindenhova,
körülötted eldobott kövek kísérnek,
s már összezuhansz,
ájultan,
akkor ugye ott leszel,
emlékek és kedves ujjak tapicskolnak arcodon;
így leszel mindenhez közel,
aztán csak az álmokkal szétkent díszletek, és íme:
TE!



szgistvan@t-online.hu