Elküldve: 2009. május 29. - 16:38:20
Sziasztok!
Meg szeretném osztani az én történetemet.
Egy 17 éves lány vagyok, gimnáziumban tanulok.
Nálam így kezdődött. Régen volt, emlékszek nagyjából:
Soha nem betegeskedtem, nem éreztem magam soha rosszul, betegségeim nem voltak, így az e téren szerencsések közé sorolom magam.
Körülbelül négy évvel ezelőtt egy este, mikor fésülködtem, ahogy normálisan tettem addig minden este, megszédültem, rossz érzés fogott el, hirtelen nagyon rosszul lettem. Le is feküdtem sietve, de kapkodtam a levegőt, és hányingerem volt, de sikerült elaludnom. Úgy gondoltam, hogy ez csak valami hirtelenjött-hirtelenszűnő hányinger, ami másnap reggelre már nincs, de nem így lett.
Felkeltem reggel, megvolt még ugyanaz a hányinger meg szorongás. És akkor még fogalmam nem volt, hogy mi kezdődött el, és hogy lökte ki az életemet abból a vonalból, amiben most lennék, ha ez az egész nem lett volna. Ekkor másnap még 7.-es voltam. A suliban egész nap ez ment. Nagyon gyenge voltam, sikerült is elsírnom magam, egyszerűen nem bírtam visszatartani. Ezt a napot otthon az ágyban töltöttem, nem gondoltam még semmi olyasmire, hogy meddig fog tartani.
SENKINEK, CSALÁDBAN SENKINEK NEM SZÓLTAM, HOGY ROSSZUL ÉRZEM MAGAM, ÚGY TETTEM, MINTHA MINDEN RENDBEN LENNE. Mikor valakivel voltam, mikor valaki mellettem volt, vigyorogtam. Nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne vegye észre senki, hogy mikor nincs bent, akkor elszomorodik az arcom, folyik a könnyem, és ökölbe szorítom a kezem, hogy nem bírom.
A sulis nap után tavaszi szünet jött - szerencsére. Nem bírtam volna ki ezt az iskolában. Minden napomat otthon ágyban töltöttem. Ezt otthon senki nem találta furcsának, mivel az idő hideg volt még kint, így teljesen normális, ha az ember a meleg ágyból nézi a tévét. Legtöbbször a bátyám ült mellettem a fotelban. Nagyon erősen próbáltam folyamatosan takargatni, hogy rosszul érzem magam. Az egyetlen, mikor nem sikerült elfednem, az az volt, mikor bátyám rám szólt, hogy ne szuszogjak már olyan hangosan - épp pánikrohamom volt, amit később tudtam meg, mikor utánaolvasgattam.
Folyamatosan jöttek, körülbelül fél óra hosszúságúak voltak. Alatta ziháltam, ideges voltam, nyeltem a levegőt, izzadtam, ájulásérzetem volt és halálfélelmem. Görcsösen néztem az órát, hogy múlj már, málj már. Mikor elmúlt akkor elengedtem magam, ellazultam. Aztán, ugye ahogy meg van írva a nagykönyvben, attól jött a következő roham nem sokkal később, hogy féltem, hogy mikor leszek megint rosszul, "ördögi kör".
Ahogy sokan írtátok, pokol volt. Mikor már hónapok óta tartott, kezdtem hozzászokni, hogy megmagyarázhatatlan szorongások félóránként. És közöttük a folyamatos félelem. Meg az idegi kimerültség. A passzivitás. Beletörődöttség. Se orvoshoz nem mentem el, és el sem mondtam senkinek. Magam voltam harcommal. De inkább mégse pontos kifejezés az, hogy hozzászoktam ehhez. Mert nagyon szenvedtem. Mikor egyedül voltam, sírtam, mikor nem voltam egyedül, akkor magamban sírtam, és nem tudtam semmire figyelni. szóval a jó szó, hogy felkészült voltam, úgy beleépült a napjaimba, az életembe. A legrosszabb volt a teljes étvágytalanság. Ettem volna, mindig is jó evő voltam, normális testsúllyal. Megkaptam a teli tálat, minden jóval megrakva, ahogy anya hozzászokott. Fogtam a villát, és csak turkáltam az ételt. Mikor a szám elé tartottam egy kis darab krumplit, elkenődötten tettem vissza a tányérra. Egyszerűen nem tudtam megenni. Pedig éhes voltam.
Így ment pár évig. Rettenetesen lefogytam. Minimális mennyiséget ettem, annyit, hogy ne haljak éhen. Pedig annyira szerettem volna tömni, jóllakni. De nem ment.
Idegi kimerültség, életkedv a nullán, szomorúság, óriási halálfájdalom, betegségek beképzelése. És még mindig nem tudott róla senki. Lefeküdtem sírva az asztalra, rendszeresen eláztattam a geometria házimat, kiborultam. Idegileg nulla voltam.
Mindig visszavittem a teli tálat - "Most nem vagyok éhes" vagy "Már ettem". Hazudtam sokat, hogy mennyit és mit ettem. De feltűnt nekik, hogy keveset eszek: Csak találgattak. Egyszer hallottam anyát, ahogy bátyámmal beszélget a konyhában: "Remélem nem anorexiás. Alig eszik." Sírva feküdtem az ágyba, és kérdezgettem, hogy mért kell ezt így, mért kell nekem így élni, mért ilyen rossz, mikor lesz vége, és jól akarok lenni, végre. Azt hitték, anorexiás vagyok, közben meg ettem volna, de nem volt hozzá undorom.
Idővel rájöttem tapasztalatok útján, hogy ha érzem, jön a pánikroham, akkor el kell terelnem a figyelmem, és jobb lesz, majd a következő alkalmakkor, ha elterelem máshova a gondolataimat (nagyon figyelek a tv-re, beszélek valakivel, babrálok valamit), akkor abbamarad ez a közelgő érzés.
Így sikerült hónapról hónapra enyhíteni az egészet. Egyre rövidebb ideig tartottak, aztán egyre ritkábban, míg hónapok múlva már majdnem teljesen megszűnt, már csak olyan három hetente jelentkezett. Aztán teljesen megszűnt. Már a tünetmentesség felé haladva kezdett visszatérni az étvágyam, majd kiugrottam a bőrömből, mikor sikerült megennem egy pirítóst.
És itt vagyok ma. Olyan két éve vagyok már teljesen jól. Visszanyertem a súlyom. Nagyevő vagyok. A pánikbetegség alatt 42 kg volt a súlyom alsó határa. Most 54 kg vagyok a 168 cm-emmel. Egészséges vagyok. Gyógyszerek és külső segítségek nélkül, egymagam másztam ki belőle, vagy lehetne azt is mondani, hogy elmúlt magától. De kellett hozzá kitartás is. Mikor még benne voltam, akkor mindig arra gondoltam, milyen lesz, ha vége lesz, és megint jól leszek, és mikor lesz az. Eljött az az idő, nagyon jól érzem magam, sokat eszek. Bár önértékelésben bőven lenne még mit visszaszednem. Visszahúzódó lettem, néha szomorkodós, túl sokat elmélkedek kis semmi dolgokon, amelyek felett más simán elsiklik. Sok mindent magamra veszek. De ezt leszámítva már sikerült megtalálnom magamat, jól érzem magam, és egészséges vagyok. Nem tudom mitől lehetett ez az egész, nem történt semmi megrázó dolog körülöttem.
Pár barátomnak már meséltem erről, ők ismernek a legjobban. A családnak már nem is fogom elmondani. Nem tartom fontosnak... Volt, elmúlt.
Letudtam, mint az életem egy szakaszát, és néha gondolkodok azon, hogy milyen lennék most, ha ez nem lett volna. De így alakult, ez lettem én, egy gimnazista 11. osztályos lány, aki nagyon érzékeny, és nagyon igényli a szeretetet, törődést, a barátságot, megértést, a közvetlenséget...
Mostmár élek, előre az időben, boldogan nézek előre, és lehet, hogy még meg is köszönöm, hogy ez volt, és így lett, ilyen lettem. "Szeretetgombóc"-nak is hívott már valaki.
Szóval soha ne adjátok fel, akármeddig tart, mert bármikor jöhet a kilábalás, gyógyszerek nélkül is. Kitartás, akaraterő kell hozzá.
Sok szerencsét kívánok mindenkinek, hogy ebből kilábalva ő is elmondhassa, hogy újra boldog, és talán még képes is lenne megköszönni, hogy miatta ilyen lett, amilyen most.
-o-
Súgó
Idézés: mikida - Dátum: 2011. szeptember 30. - 03:04:34
